Első felvonás: A felismerés
“Ha elég bátor vagy ahhoz, hogy hátrahagyj mindent, ami biztonságot nyújtott, és lehet az bármi: az otthonod vagy a kedvenc éttermed; és elindulsz, hogy megtaláld önmagad. Legyen az egy belső utazás, vagy igazi út. Tekints mindenre az út során úgy, mint a kirakós egy darabjára és fogadj úgy mindenkit, mintha a tanárod volna. Ha készen állsz arra, hogy egyszer és mindenkorra elfogadj néhány kellemetlennek tűnő igazságot magaddal kapcsolatban, akkor biztosan megleled, amit keresel!”
- Kedves Olvasó, aki most ezeket a sorokat böngészed, beleláthatsz egy hétköznapi nő önmagával vívott küzdelmébe és saját boldogságának keresésébe. Talán te is éppen egy ilyen nő vagy, hasonló problémákkal?
Íme az én történetem első lépcsője:
28 éves vagyok. Boldog házasságban élek a férjemmel, aki a legcsodálatosabb ember és társ az egész világon. Kívánhatnék ettől többet? Mi bajom lehet, hiszen egészséges vagyok és szeretve vagyok.
Ha tudnátok, hogy mennyi mindent szeretnék még én is elérni az életemben, mint mindenki más, csak valahol most eltévedtem útközben és szeretnék visszatalálni. Gyakran csúszunk ez az élet banánhéján, a kérdés az, hogy fel tudunk-e újra állni? - Valahol mindannyian önzőek vagyunk, köztük én is.. Hiszen minden embernek a saját vágyai a legfontosabbak és az ő problémája a legnagyobb és a legkilátástalanabb.. Hajlamosak vagyunk belesüllyedni az önsajnálatba, és valljuk be őszintén, néha jól is is esik, mert így egy kicsit kényelmesebbnek és könnyebbnek tűnik minden, annak ellenére, hogy ezek a problémák olykor elvesznek más emberek problémáihoz képest. Valahol tudat alatt szeretjük sajnálni és sajnáltatni magunkat és némi vigaszra lelni, hiszen jobb esetben ilyenkor bátorítást, együttérzést kapunk a környezetünktől és abban bízunk,hogy egyszer majd vége lesz ennek nehéz időszaknak, hiszen mi már annyit szenvedtünk, hogy ezután csak könnyebb lehet az életünk.. Valóban ilyen egyszerű lenne ez az egész? Várjuk a sült galambot, hátha egyszer az ölünkbe pottyan?
Sajnos nem. Számomra a legnehezebb a felismerése annak a ténynek, hogy valahol saját magamat veszítettem el útközben és vissza kell oda találnom, ahol hagytam félresiklani az eseményeket és a dolgaim irányítása egyszerűen kicsúszott a kezemből. Ez a félresiklás jelenleg életem több területén is jelentkezik, olyan vagyok, mint egy puzzle játék, próbálom megtalálni a kirakós összeillő részeit, hogy végül megkapjam a teljes képet, önmagamat. - A 2017-es évet egyébként is a változás évének szántam, de az ember életében nem mindig egyszerű a változás, változtatás szükségességének a felismerése, elfogadása, valamint a gyakorlatba való átültetése.
Képzeljétek, még csak április eleje van és már túl vagyok két munkahely váltáson, sőt jelenleg nem találok munkát. Miért? Hiszen én csak változtatni szerettem volna!Nem vagyok elég kitartó? Vagy talán mégsem kellett volna váltanom?
Eddig kereskedelemben dolgoztam, de már nem szerettem volna többet… Állandóan melóztam hétköznap és hétvégén egyaránt, késő este értem haza,kevés időt tudtam együtt tölteni a férjemmel, valamint nagyon hiányzott az általam betöltött munkakörből az újdonság varázsa és a motiváció. Többre vágytam…
Aztán egyszer csak lehetőséget kaptam a kitörésre és az előrelépésre,megpróbálkoztam az irodai és recepciós munkakörrel. Találjátok ki, mi történt? Megijedtem és feladtam. Persze eme utolsó két szót már csak most merem leírni, mert eddig enyém volt a világ fájdalma és baromira sajnáltam magam. Én voltam a mesebeli Hamupipőke, akit mindenki bántott, átvert, megsértett és aki mindezért várta a csodás Tündérkeresztanyát és a varázslatot, hogy kárpótlásra leljen a sok sérelemért, amit el kellett szenvednie.
Aztán egy kis idő elteltével jött a felismerés…. Erről egyedül én tehetek…
Miért alakult így? Hiszen minden munkahelyen vannak aljas és rossz indulatú emberek és kollégák, és mindenhol vannak kisegerek, akik hagyják magukat megalázni, és hülyének nézni. Csendben tűrik a bántásokat, meghúzzák magukat és a végén már ők is elhiszik, hogy tényleg nem életre valóak, nem állnak ki önmagukért. Aztán egyszer csak betelik a tűrés pohara és szétreped. Kilépünk az adott munkahelyről, hosszú és nehéz döntés után,esetleg néhány drasztikusabb szituáció hatására. Mindezt a változás reményében tesszük, vannak, akik sikerrel járnak és egyből találnak egy másik helyet és vannak, akiknél bekövetkezik a sanyarú időszak második felvonása, a munka keresési folyamat sikertelensége . Először egy picit örülsz is, hiszen milyen jó, végre van egy kis időd pihenni, otthon lenni és a családdal, illetve magaddal foglalkozni. Aztán telnek a napok és jön a lelkiismeretfurdalás.. Mindenki megkapja a kis sárga csekkeket az aktuális fizetnivalókról, mindenkinek vannak hitelei és a legnehezebb számomra most mégis, hogy a férjem jelenleg kettőnk helyett dolgozik. Hozzáteszem, soha egy szóval nem vetné a szememre, hogy nem dolgozom, inkább támogat és még egy kicsit örül is, hogy végre pihenek és otthon várom, amikor hazaér. Nekem ez nagyon jól esik, de közben valahogy ettől még rosszabbul érzem magam, arról nem is beszélve, hogy a baj csőstül jön, természetesen a mosógépünk és az autónk is most romlott el, szükségünk lenne több pénzre. Újra jönnek a negatív gondolatok: Nem kellett volna felmondanom, ki kellett volna még tartanom stb. Ennek köszönhetően pedig az álláskeresés egy idő után kissé görcsös folyamattá alakult át, egyfolytában a friss álláshirdetéseket nézegetem, állandóan a telefon kijelzőjét bámulom, várom, hogy bármilyen formában visszajelzést kapjak valamelyik munkáltatótól. De a telefon nem csörög, nem érkezik semmilyen értesítés. Soha életemben nem görcsöltem ezen és viszonylag mindig könnyen és gyorsan találtam munkát. Akkor most vajon miért nem sikerül? Mi nem stimmel most velem?
A blogírásom célja jelenleg ezen egyik probléma felismerése és megoldása, önmagam és hasonló sorstársaim felrázása, elindulni és visszatalálni az ÉN UTAMRA! - Minden változás tervvel kezdődik, melynek sikere számos tényeződtől függ. Az elszántság mértékétől, az ügyünk iránti szenvedélytől, hogy nyitottak vagyunk-e az új utakra, hogy elég eltökéltek vagyunk az akadályok legyőzésére, és egyes esetekben akár különös szövetséget is köthetünk. Most ez az idézet lesz az én irányelvem.
Hamarosan jelentkezem. 🙂
Kommentek